Az elmúlt hónapokban egyre több olyan jelzés érkezik a legnagyobb kibocsátó országok vezetőitől, amely arra utal, hogy teljes sebességre kapcsolt a nagy koppenhágai taktikai játék. A meghatározó tárgyalófelek klasszikus játékelméleti húzásokkal erősítik tárgyalási pozícióikat. Például otthoni parlamenti döntésekkel betonozzák be álláspontjukat (lásd az EU) vagy éppen az otthoni jogi felhatalmazás hiányára hivatkoznak amikor elkerülik a komolyabb vállalásokat (például az USA).
Ezzel párhuzamosan a nagykibocsátó országok elkezdték választóik várakozásainak befolyásolását is, és egyre többször és egyre határozottabban állítják, hogy Koppenhágában nem várható áttörés. A hétvégén például Obama elnök hűtötte le a várakozásokat. Ugyanakkor az elmúlt napokban fejlődő országok sora erősítette meg elkötelezettségét egy jogi érvényű erős megállapodással kapcsolatban.
Ebben a helyzetben különösen érdemes lenne a tárgyalófeleknek, ha megfogadnák a Nature magazin nemrégi cikkének néhány tanulságát. Ebben az elemzésben viselkedéstudománnyal, döntéselmélettel és játékelmélettel foglalkozó kutatókat kérdeztek arról, hogy mennyire nehéz egy, számottevő kibocsátás-csökkentést jogi eszközökkel előíró koppenhágai megállapodás kialakítása és hogyan lehetne javítani az esélyeket.
A legtöbb kutató, így a játékelmélettel foglalkozó Carlo Carraro is pesszimista egy erős koppenhágai megállapodás esélyeit latolgatva. Szerinte az emberiségnek még soha nem kellett ilyen bonyolult problémát megoldania. A savas esők, az ózonlyuk és a nukleáris háborúk elkerülése sem olyan komplex „kollektív cselekvési probléma”, mint a klímaváltozás. Mindenekelőtt nagyon nagyszámú kibocsátási forrással kell számolni, ami jelentős potyautas (free rider) problémát jelent: ha egy ország lecsökkenti a kibocsátásait, annak előnyeit mindenki élvezheti; ha valaki „sunnyog” attól még jól járhat, ha a többiek cselekszenek.
A kutatók szolgáltak néhány konkrét javaslattal arra vonatkozóan, hogyan javíthatók a megállapodás esélyei. Íme, néhány tanács a tárgyalófeleknek és a rendező UNFCCC-nek:
· Naiv olyan megállapodásra törekedni, amit minden ország alá fog írni. „Minél nagyobbak az ambíciók, annál kevesebben fogják aláírni” - mondja Carraro. A Kyotoi Jegyzőkönyvet például éppen azért írták alá ilyen sokan, mert nem volt ambiciózus. Thomas Schelling, Közgazdasági Nobel díjas kutató szerint maximum egy tucatnyi fél megállapodására kellene törekedni, például az EU, az USA, Kanada, Japán, Ausztrália, Oroszország, Kína, India, Brazília és Indonézia.
· Érdemes lenne az ösztönzési rendszerekre fókuszálni, amivel az egyes országokat rá lehet venni a cselekvésre. Ehhez szükség lenne megfelelő pozitív és negatív ösztönzőkre is (carrot and stick).
· David Victor szerint fontos lenne megfelelő kikényszeríthetőség (enforcement) a potyautas probléma elkerülése érdekében. Ehhez kevés a kibocsátási célok rögzítése. „A kormányoknak nincs közvetlen kontrolja a legtöbb kibocsátási forrás felett. Ehelyett a megállapodásnak azokra tényezőkre kellene koncentrálniuk, ami felett közvetlen kontrollal rendelkeznek.”
· A kikényszerítés eszközeinek legitimnek és valamennyi fél által elfogadottnak kell lennie. Manfred Milinski szerint megfelelő arányban kell lennie a kikényszerítéshez szükséges erőfeszítésnek és büntetés okozta „fájdalomnak”. Ha túl nehéz a kikényszerítés, akkor nem fog működni. Ha túl nagy a büntetés, akkor az visszaüthet.
· Kedvezőbb lenne, ha egyes országokat egy-egy tárgyaló és nem tárgyaló csoportok képviselnék, mert egy sor tanulmány szerint csoportok sokkal kevésbé kooperatívak, mint az egyének.
A tudósok keserűen jegyzik meg, hogy a tárgyalások vezetői eddig teljesen figyelmen kívül hagyták a kooperáció-elméletek tanulságait. Ideje lenne, hogy hallgassunk rájuk.
Utolsó kommentek