Koppenhága

Tegnap a Parlament Környezetvédelmi Bizottsága is ülésezett, ahol Faragó Tibor államtitkár úr, a magyar delegáció főtárgyalója röviden ismertette a megjelent képviselőkkel a Koppenhágával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat és a magyar álláspont néhány elemét is. Az államtitkár úr a világ egyik legtapasztaltabb résztvevője a klímaváltozással kapcsolatos tárgyalásoknak, ő volt a UNFCCC keretegyezményt szolgáló egyik legfontosabb szakmai testület, az SBSTA (Subsidiary Body for Scientific and Technological Advice) első elnöke és ezzel egyidőben, 1995-97-ben tagja volt a keretegyezmény legfontosabb döntéshozó szerve, a COP (Részes Felek Konferenciája) melletti Bureau-nak is.

Mindenekelőtt sokadszorra elmagyarázta a különbséget az 1992-es riói éghajlatváltozási keretegyezmény és az 1997-es kiotói jegyzőkönyv között. Mi is összeállítottunk Nektek néhány rövid háttéranyagot, hogy értsétek a lényeget. Az Államtitkár Úr elmondta, hogy a két éve Baliban elindult és Koppenhágában kulminálódó tárgyalások döntően e két vonal mentén haladnak. Egyrészről az keretegyezmény megújítása a cél, amihez kapcsolódóan esetleg egy új ’koppenhágai jegyzőkönyv’ is születik. Másrészt a kiotói jegyzőkönyv módosítása, amely a közhiedelemmel ellentétben nem jár le, csak egyetlen eleme (a fejlett országok konkrét kibocsátás-csökkentési vállalásaira vonatkozó előírás) érkezik egy olyan fordulóponthoz, ami módosítást igényel.

Tartalmilag 5 fontos témát emelt ki és ezek mentén mutatta be az EU-s, illetve a magyar álláspontot is. Ahogy végigmegyünk az Államtitkár Úr által említett pontokon, igyekszünk Nektek elmagyarázni mit is jelentenek ezek – remélhetőleg – érhető módon, szóval tartsatok ki!

A fejlett országok további kibocsátás-csökkentési vállalásai

Ugyebár a keretegyezményben már voltak kibocsátás-csökkentési vállalások (a fejletteknek, köztük a kiotói jegyzőkönyvet nem ratifikáló USÁ-nak is 2000-ig az 1990-es szintre kellett volna csökkenteni a kibocsátásait), de ezek nem voltak jogilag kötelező érvényűek és nem is igen törekedtek az aláírók betartásukra. A kiotói jegyzőkönyv már kötelező érvényű kibocsátás-csökkentést irányoz elő, amit 2008-2012-es évek átlagában kell teljesíteni.

Az IPCC számításai alapján alapvető cél az ipari forradalomhoz képest a 2 C° feletti átlagos globális hőmérséklet emelkedés elkerülése (már 0,75 C° felett vagyunk). Ehhez az szükséges, hogy a globális kibocsátások az elkövetkező 10 éven belül tetőzzenek és utána csökkenni kezdjenek. Ezzel összhangban a 2007-es bali konferencián megállapodás született arról, hogy 2020-ig a fejlett országok csoportja 1990-hez képest 25-40% közötti kibocsátás-csökkentésre fog törekedni és a fejlődő országok – szintén csoportszinten – 2020-ig 15-30%-al csökkentik kibocsátásaikat, ahhoz képest ami a mai fejlődési ütemek alapján lenne. A nagy kérdés persze, hogy az egyes országok ezeken a kereteken belül mit vállalnak. Az sem mindegy, hogy az egyes kibocsátás-csökkentési vállalásokba ki mit ért bele és mit nem (lásd pl. a nyelők kérdését).

Az EU 20%-ot már törvénybe foglalt és 30%-ot is vállal, ha két feltétel teljesül: egyrészt más fejlett országok is ehhez mérhető vállalásokat tesznek, másrészt a fejlődő világ elindul az un. szétválasztás útján, vagyis a gazdasági fejlődés és a kibocsátások növekedése szétválik. Magyarország természetesen támogatja az EU pozícióját.

A fejlődő országok vállalásai

A fejlődő országok kibocsátásainak is tetőzni kellene az elkövetkező években és legalább 15-30%-al alacsonyabb kibocsátási szintet kellene elérniük a ’business as usual’-hez képest. Ez a kibocsátáscsökkenési elvárás nem érvényes az un. LDC (least developed countries – legkevésbé fejlett országok) csoportjára, így például a Szahara alatti afrikai országok zömére sem.

Egyébként a fejlődő országok naponta újabb és újabb vállalásokkal állnak elő és ezek értékelése sem egyszerű feladat. Például Kína jelentős kibocsátás-intenzitás csökkentési szándékot jelzett, de kizárólag önkéntes alapon. Kérdés továbbá az is, hogy a vállalást tevő országok hajlandóak jogilag regisztráltatni vállalásaikat és hogy ez verfikálható-e?

Az erdők ügye

Az erdők kérdése régóta a kiotói jegyzőkönyvvel kapcsolatos egyik legvitatottabb ügy. Elvileg az erdők – bizonyos feltételek teljesülése mellett – segíthetik az üvegházhatású gázok légkörbe jutásának elkerülését, de ez nehezen számszerűsíthető. Például kérdés, hogy az erdőírtások visszaszorításán és az új erdők telepítésén túl hogyan lehet figyelembe venni a az erdőgazdálkodás módjainak változását.

Ma már a REDD (Reducing Emissions from Deforestations and Degradation), vagyis az erdők írtásával és degradációjával kapcsolatos kibocsátások csökkentése az egyik legfontosabb vitakérdéssé vált. Például egyes fejlődő országok jelentős összegeket igényelnek a fejlődő országoktól azért, hogy meglevő erdeikben visszaszorítsák az erdőírtást.

Rugalmassági mechanizmusok

A kiotói jegyzőkönyv 3 úgynevezett rugalmassági mechanizmust vezetett be, melyek lényege, hogy a kibocsátás-csökkentési célokat a fejlett országoknak nem feltétlenül a saját területükön kell elérniük. Ilyen például a CDM (Clean Development Mechanism -tiszta feljesztési mechanizmus), ami a fejlett országok támogatásával a fejlődő országok területén megvalósuló kibocsátás-csökkentési beruházásokat a fejlett országok vállalásainak teljesítésében veszi figyelembe. De ilyen maga az emisszió-kereskedelem és az úgynevezett együttes végrehajtás (Joint Implementation) projektek  is. Utóbbiak esetén a fejlett országok közötti együttműködés eredményez kibocsátáscsökkentést. Nos, az elmélet nagyon szép, de mindhárom rugalmassági mechanizmussal rengeteg probléma van és mi környezetvédők sem éppen lelkesedünk ezekért.

Ugyanakkor, ahogyan az Államtitkár Úr elmondta, „rászoktunk ezekre”, a fejlődő országok ragaszkodnak a CDM-hez, a fejlettek meg az emisszió-kereskedelemhez. A kérdés igazából ezek javítása, kiterjesztése a jövőre vonatkozóan.

És itt jelentkezik az egyik legkritikusabb magyar érdek. Az Államtitkár Úr szerint Magyarország számára az emisszió-kereskedelem megtartása kulcskérdés, akárcsak a többi 8 közép-kelet-európai országgal, akik - Oroszországon és Ukrajnán kívül – jelentős kvótatöbblettel rendelkeznek.

Finanszírozás

Komoly kérdés a Konferencián, hogy a fejlett országok milyen mértékben és hogyan hajlandók hozzájárulni a fejlődők támogatásához. Milyen keretben hajlandók fizetni? Milyen intézményi megoldás szükséges ezeknek a pénzeknek a kezeléséhez? Már ma is vagy 4 alap működik ilyen célokkal, kérdés, hogy a Montreáli Alaphoz hasonlóan legyen-e egyfajta átfogó mechanizmus avagy sem

Kérdés még, hogy legyen-e egyfajta előfinanszírozási mechanizmus is, ami már 2010-2012 között forrásokat biztosítson a fejlődőknek. Mint ahogy a blogban mi is beszámoltunk erre jelentős az igény és néhány fejlett ország részéről a hajlandóság is.

Itt merül fel az a kérdés is, hogy az EU által bevállalandó összeg hogyan oszlik majd meg az egyes tagállamok között.